Női aviátorok között Amerikában

A HUNALPA jóvoltából idén részt vehettem a Nők a Repülésben nevezetű szervezet konferenciáján Dallasban. A lehetőséget ezúton is szeretném még egyszer megköszönni. Amint értesültem a lehetőségről, utánanéztem, hogy miről is van szó. Kiderült, hogy a Women in Aviation-t amerikai nők alapították azzal az elsődleges céllal, hogy egymás segítségére legyenek repülős karrierjük kiépítésében. Először azt hittem, hogy csak pilótákról van szó, de nem: ugyanolyan arányban vannak jelen a szervezetben a szerelők, irányítók, repülős cégek vezetői, légiutaskísérők, repülőgéptulajdonosok, és ami engem kicsit meglepett, nemcsak nők, hanem férfiak is. Az is kiderült, hogy miért pont Dallasra esett a választás: a dallasi Fort Worth Nemzetközi repülőtér az American Airlines, a szintén dallasi Love Field repülőtér pedig a Northwest légitársaság fő bázisa.

A konferencia megszervezése igazán professzionálisnak volt mondható. A helyszín, az elegáns Adam’s Mark Hotel a furcsán kihalt, meglehetősen kicsi belváros közepén állt, hozzá hasonló üvegpalotáktól körülvéve. A 2000 résztvevő, akik közül kb 15 volt európai, kényelmesen elfért a hatalmas konferenciatermekben és kiállítócsarnokokban. Ha már a résztvevőknél tartok: rengeteg volt a katona. Elsősorban a légierőtől, de voltak a tengerészgyalogságtól is. A pilótalányok kezeslábasban voltak, ami meglehetősen rosszul állt rajtuk, de ennek ellenére nagyon büszkén feszítettek benne. Sok volt a főiskolai hallgató is.

   A konferencia hivatalos része a regisztrációval kezdődött. A konferencia anyagok tárolására szolgáló bevásárlótáska-szerűséget az American Airlines, a névtartós nyakbaakasztható valamit pedig a Delta szponzorálta. Tulajdonképpen a konferencia minden egyes megmozdulását valaki szponzorálta: a banketteket, a nagygyűléseket, az ebédet, a vacsorát.

Az első napra szervezték meg az új tagok összejövetelét. A WAI elnökasszonya, Peggy, aki egy rendkívül pörgős, határozott, szeretnivaló valaki, néhány szóban üdvözölte a társaságot, és kifejezte, hogy mennyire örül annak, hogy ott vagyunk. A kávézó ellőtt, ahol az összejövetelt tartottuk, mindeközben repülős lányokból álló zenekar játszotta a ragtime-ot, ami nagyon hangulatossá tette az egészet.

Az új tagok összejövetelét követte az éves taggyűlés. Beszámolót hallhattunk a szervezet pénzügyeiről (megjegyzem a pénzügyi vezető férfi) az új tag toborzó kampányról és az ösztöndíjakról. A három nap alatt ilyen-olyan alkalmakkor összesen több mint 60 ösztöndíjat osztottak ki. Az ösztöndíjak nemzetköziek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindjárt az elsőt egy nigériai lány kapta, azért, hogy megvalósíthassa célját, és ő legyen az első női repülőmérnök Nigériában. Nagyon kellemes meglepetésként érintett amikor megtudtam, hogy az Elisa Hall Bizzaro Memorial ösztöndíját egy PPL-el rendelkező magyar lány, Gallo Dóra nyerte!

Az első nap közepén nyitották meg a kiállítást. Rengeteg légitársaság, főiskola, egyetem és szervezet képviseltette magát. Itt Amerikában külön szervezete van a szerelőlányoknak, a helikopteres lányoknak és persze a pilóta lányoknak is. Az egyik standon a WASP (Women Airforce Service Pilots) egykori katonai pilótái dedikáltak. Máshol pedig, ha az ember kellően türelmes volt, egy F-18-as szimulátorral leszállhatott egy anyahajóra. Volt egy másik szimulátor is, egy Cessna-szerűség, amivel a műszerrepülés közbeni diszorientációt lehetett megtapasztalni. Elbeszélgettem néhány légitársasági pilótával, mert érdekelt, hogy ők milyen körülmények között dolgoznak. Megtudtam, hogy kint egy út általában 3-4 napos. Tehát valaki elviszi a gépet mondjuk Dallasból New Yorkba, majd átszáll egy másik gépre, elmegy valahova, ott alszik, ezt folytatja még két napig, ésFedélzeti ellátmányt nem mindig kapnak, és a fizetésük is változó. Például a JetBlue-nál, ( ahol kék chipset osztogatnak a fedélzeten ) 1 év munkaviszony után az ember már senior elsőtisztnek számít, és kéthetente kb. 2000 dollárt visz haza. Ugyanakkor egy másik légitársaságnál a kezdő fizetés nettó 1000 dollár havonta. Megálltam egy pillanatra a Women in Corporate Aviation standnál, és az egyik középkorú szemüveges hölgy a stand mögül nagyon kedvesen, de egy kicsit gyorsan mondott valamit. Megkértem, hogy legyen kedves, mondja el még egyszer, kicsit lassabban, erre elolvasta a névtáblámat, majd közölte mosolyogva, hogy nem gond, beszél magyarul is. Ő már kint született, de a szülei Erdélyből vándoroltak ki. Kicsi a világ. Megálltam az Air race standnál is, mert érdekelt volna, hogy ismerik-e kint a rally repülést, de nem ismerték.

Az első nap vége felé került sor a nyitó állófogadásra, ahol sajtot, gyümölcsöt, chipset és kekszet lehetett majszolgatni. És ez után hátra volt még az FAA Safety Seminar. A csillagos-sávos mintázatú inget viselő idős hölgy, aki évtizedekig volt a NTSB balesetkivizsgálója, élvezetes, dinamikus előadást tartott a kisgépek repülés előtti ellenőrzéséről, majd elmesélt néhány megdöbbentő esetet, ami előfordult a praxisában. A szeminárium meghallgatásáról igazolást lehetett kapni, amelynek megléte egy repülési teszttel kiegészítve állítólag jelentősen csökkenti a pilóta biztosítási költségeit. 

A konferencia második napján zászlófelvonás és a himnusz nyitotta meg a nagygyűlést. Bemutatták a vezető testület tagjait, kiosztottak néhány ösztöndíjat, majd egy fiatal, Afganisztánt megjárt B-2-es kapitánynő mesélt el-elcsukló hangon az életéről. Meglepődtem egy kicsit, mert a sírás valahogy nem illik egy bombázógép parancsnokához, de a publikumnak tetszett, mert felállva tapsolták meg. Egy jópofa humorista műsora zárta a gyűlést. Az ízletes, finom ebéd alatt folytatódtak a beszédek. Délután következtek a szemináriumok. Egy időben több szemináriumot is tartottak, a konferenciaújságban megjelenő rövid tartalomismertetés alapján lehetett választani közülük. Az érintett témák rendkívül szerteágazóak voltak: el lehetett beszélgetni az irányítókkal, volt szó fémmegmunkálásról, légiutaskísérő-karrierépítésről, az A-380-asról, és még rengeteg másról. Az első szeminárium, ami számomra érdekesnek tűnt, az irányítók munkájáról szólt. A hallgatóságot elsősorban az érdekelte, hogy hogyan lehet valakiből irányító, melyik a legjobb irányítóiskola, hogyan lehet elhelyezkedni, ezért szakmai dolgokról nem is nagyon volt szó. A második szeminárium témája a régi katonai gépek felújítása volt. Konkrétan arról mesélt két hölgy, hogy a C-130-asok kicsit elavult műszerezettségét hogyan, milyen ütemben tervezik átalakítani, korszerűsíteni. A nap utolsó szemináriumán az A-380-asról mesélt az Airbus amerikai kirendeltségének egy munkatársa. Érdekes adalékokat tudtunk meg többek között a gyártási munkálatokról. Kiderült, hogy az A-380-as tervezésekor mennyire figyeltek arra, hogy lehetőség szerint elférjen a repülőgép azokon a gurulóutakon, állóhelyeken, ahol a B-747-400-as is elfér.

A harmadik nap szintén nagygyűléssel kezdődött. Ismét ösztöndíjakat osztottak, és ezúttal a Mooney és a Southwest egy-egy frontembere ( természetesen nők ) mondtak beszédet. Ebéd után újabb szemináriumokra került sor. Az elsőn légitársasági pilótákat, köztük több fiatal női kapitányt lehetett kérdezni a szakmájukról. Szó esett arról, hogy ők hogyan jutottak el idáig, milyen a napi munkájuk, és mennyire elégedettek a helyzetükkel. Sokakat érdekelt a légitársasági felvételi elbeszélgetés, hogy általában milyen kérdésekre kell számítani, miből kell felkészülni. Kérdezték a pilótákat a repüléseik során előfordult vészhelyzetekről, de ilyesmiről egyikük sem tudott mesélni. Az utolsó szeminárium témája a krízishelyzetek megoldása volt. Arról értekeztek a meghívott előadók, hogy miként lehet felkészülni egy-egy váratlan eseményre, és hogy mi a helyes viselkedés az ilyen helyzetekben, miként lehet kihozni belőlük a legtöbbet. Egy időben sajnos több izgalmasnak ígérkező szemináriumot is tartottak, ezért nehéz volt választani, de így is rengeteg érdekes, új dolgot hallottam.

Az utolsó este zenés állófogadással kezdődött. Az állófogadást bankett követte. Az asztalokon minden teríték mellett ott sorakoztak a szponzori ajándékok: mini számológép világórával, pici barna UPS-es teherautó és egy kis doboz bonbon. Az American Airlines felajánlott asztalonként egy-egy gyönyörű repüléstörténeti kiadványt, amelyet az a szerencsés nyert meg, aki megtalálta az apró AA-szárnyat a székéhez ragasztva; és micsoda igazságtalanság: a nyertes egy fiatal srác lett. A bankett alatt a szponzorok képviselőinek beszédét hallhattuk, és szólt néhány szót a kongresszus repülésügyi bizottságának elnöke is. A bankett és a konferencia végén látványos külsőségek között megválasztották a WAI Hall of Fame új tagjait.

Igazán érdekes és mozgalmas három nap volt. Beleláthattam egy kicsit, hogy miről szól a repülés Amerikában, mi motiválja az itteni fiatal nőket, hogy ezt a hivatást válasszák. És aminek talán a legnagyobb hasznát vehetjük a jövőben: egyértelműen kiderült, hogy a WAI ösztöndíjak mindenki számára nyitottak. Megéri pályázni, mert megvan az esély az ösztöndíjak elnyerésére, és ezzel a szakmai továbbfejlődésre. Az ösztöndíjakról és a konferenciáról további információk a WAI honlapján, a www.wai.org címen találhatók.

Befejezésül egy rövid gondolat, amit a konferencián hallottam, és amit szerintem nem árt, ha mindannyian szem előtt tartunk: Never fly faster, than your angel.

Tóvári Edit