Dubnica Bielsko-Biala Balfácán! l Skandinávia túra és fotógaléria  Bielsko  1952

 

Iramszarvas, füstölt hal és Midsommardagen

 

Kék Ég repülőtúra Skandináviába

2009

 

         Iramszarvast - azaz rénszarvast, mint azt rajtam kívül bizonyára sokan tudják - ugyan nem, de óriás méretű nyulakat például rengeteget láttunk klubunk idei nagytúráján Skandináviában.

         Július 17-én reggel gyülekeztünk Farkashegyen, és a megszokottól eltérően (lásd horvátországi túrák) az időjárás kegyes volt hozzánk, így el tudtunk indulni terv szerint a lengyelországi Wroclawba. Az út során megcsodálhattuk a Fátra és a Beszkidek tengerszemekkel és várromokkal ékesített vonulatait, bár a vége felé a felhők egyre izgalmasabban közelítettek a csúcsokhoz, és nem sok időt adtak a nézelődésre.

         Nem is gondoltam volna, hogy Wroclaw ilyen nagy forgalmú repülőtér. Az irányítást sikerült is kicsit összezavarnunk, de persze nem szánt-szándékkal. Történt ugyanis, hogy – feltételezhetőleg a közelkörzeti radar hiánya miatt - folyamatosan pozíciókat kértek tőlünk. Az SKS ment előttünk, ezért először őt interjúvolták meg. Az SKS ekkor - jelentése szerint - 5 mérföldre volt a reptértől. Megkérdeztek minket is, mi ugyan 12-t mondtunk, de mint az az utánaszámolás után kiderült, volt az 17 is. Nem sokkal később újra kérték az SKS-t, hogy jelentse a pozícióját. Gondolom forgatta a szemét az irányító, amikor ismét 5 mérföld hangzott el. Mindenesetre haladtunk szépen kiscessnákhoz méltó sebességgel a repülőtér felé. Az SKS végül egy perccel előttünk érkezett meg. Miután nekünk is megadták a leszállási engedélyt, valaki meglehetősen morcosan beledörmögött a mikrofonba. A leszállás előtt megpillantottuk a hang gazdáját, pontosabban a gépet, amiben ült: a Wizz Air egyik Airbus-a várakozott a holding ponton, a megszokottnál minden bizonnyal kicsit hosszabb ideje, hogy végre felgurulhasson a pályára és felszállhasson. Ő adott hangot nemtetszésének, mikor kiderült, hogy nem egy, hanem mindjárt kettő vánszorgó nyekedli késlelteti a felszállását.

         Wrocláwban a handling kicsit döcögősen ment, de a repülésbejelentőben és a meteor irodában nagyon készségesek voltak. Megtankoltunk, leadtuk a plénünket és indultunk is tovább aznapi végállomásunkra, Szczecinbe.

         A lengyel alföldön már nem volt annyi látnivaló, mint a hegyek között, ezért meglehetősen egyhangú két óra után érkeztünk meg. A szczecinii Goleniow reptéren is nagy volt a forgalom. Olyannyira, hogy kiküldtek minket várakozni a CTR határára, egy ipari üzem fölé, ahonnan épp akkor szállt fel egy helikopter, mire odaértünk. Jónéhány perce köröztünk már az SKS-sel, mikor kihallottuk a rádiózásból, hogy a következő leszálló nagygép még csak a megközelítés elfelé tartó szakaszát kezdi, ezért nagy bátran rákérdeztünk, hogy nem férnénk-e bele előtte. Az irányító megkérdezte, hogy mennyi időre van szükségünk a leszálláshoz. Mi 4 percet mondtunk - rallyrepülő Attila barátunk ennyire becsülte a távolságot. Az engedélyt megkaptuk, de kérték tőlünk, hogy siessünk. Szerintem nem bánták meg a toronyban a döntésüket, mert egy nagyon szép és látványos (a 31-es pálya küszöbére kb. a 90-es irányon repültünk rá) megközelítésnek lehettek tanúi.

         Sczecin-t a Bornholm szigetéről kirajzó német törzsek alapították a hetedik században. Az Odera két partján fekvő dél-pomerániai kikötőváros többször cserélt gazdát, Stettin néven egy ideig Berlin kikötőjeként is funkcionált. Szállodánk, melyet előörsünk, a jól összeszokott Zamecsnik-Zorkóczy páros már lefoglalt nekünk, 20 percnyi sétára volt a szépen rendbehozott történelmi kikötőtől. A szállodában elfogyasztott áldomás után (aki eddig nem ismerte, az most megismerhette Chopint) itt költöttük el ízletes vacsoránkat.

         Másnap jött túránk legizgalmasabb és legszokatlanabb része, a Balti-tenger átszelése az észak-lengyel partok és Bornholm között. A látás nem volt rossz, de messze volt a tökéletestől is, és még ráadásul a felhők is egyre nyomtak minket lejjebb, a víz felé. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor feltűnt előttünk a partvonal.

         Meglepetten kaptuk fel a fejünket, amikor a pályáról való legurulás után magyarul köszöntöttek minket, és magyarul kaptuk meg a gurulási instrukciókat. A hang azonban valahogy ismerős volt. Kiderült, hogy Krisztián barátkozott össze az irányítóval, és kölcsönkérte picit a mikrofont. A dán Bornholm túlzás nélkül állítható, hogy a béke egyik szigete. A repülőtér parkolója tele volt autóval és biciklivel. Mint megtudtuk, az itt élő dánok nap mint nap a menetrendszerű repülőjárattal járnak dolgozni Koppenhágába. Hogy éhségünket csillapítsuk nekivágtunk, hogy felkeressük a reptér végénél fekvő kis falucskát, mert állítólag a szigeten ott kapni a legjobb füstölt halat. Nem nagyon ismerhetik ezen a környéken a lopás fogalmát, mert több helyen is ki volt rakva az út szélén kilónként, papírzacskóban a frissen szedett újkrumpli, ráírva az ára, mellette a becsületkassza. Kiadós séta után értük el végül a homokos-sziklás partot, de megérte. A szikrázó napsütésben valószínűtlenül kék volt a tenger. Sajnos füstölthal-árust nem találtunk, ezért elhatároztuk, hogy bemegyünk Ronne-ba, a sziget legnagyobb városába. A gond csak az volt, hogy se egy taxiállomás, se egy telefonfülke nem volt sehol, és a busz is épp az orrunk előtt ment el. Rövid bóklászás után végül ráakadtunk egy hangulatos kis galériára. Az épület eredetileg istálló lehetett, és valószínűleg még jócskán a múlt évezredben épült. A falakat fehérre meszelték, a padlót pedig homokkal szórták fel. A falakon képek, itt-ott asztalok székekkel. A műterem, ahova szintén be lehetett sétálni, úgy nézett ki, mintha épp csak egy pillanatra hagyta volna ott a festő. Félkész képek, ecsetek, festékek mindenütt. Halkan szólt a jazz, a vénséges tető résein pedig besütött a nap. A legfurcsább az volt, hogy nem volt sehol egy lélek sem. Besétáltunk a belső udvarra, ahol végül előkerült egy hölgy, aki készségesen hívott nekünk egy taxit. Ronne-ban a hűvös, szeles idő dacára pezsgett az élet. Füstölt halat ugyan itt sem kaptunk, de isteni tormás paradicsomlevest, és vájlingnyi lazacsalátát ettünk helyette. Nagyon praktikus megoldásnak tartottuk az étteremben, hogy szalvéta helyett minden terítékhez tartozott egy kis akasztón lógó konyharuhácska.

         Felszállás után még tettünk egy kört a sziget felett, mielőtt elindultunk a végcél, Sjöbo, pontosabban a sövdei reptér felé. Az időjárást leszámítva igazán meleg fogadtatásban volt részünk. Helyi kapcsolatunk, Hantosi Pali kezében egy tálca sörrel üdvözölt bennünket, a kinti klub elnöke folyamatosan fényképezte a nagy eseményt, és kijött elénk későbbi idegenvezetőnk, legfőbb segítségünk, Hantosi Feri is.

         A sjövdei reptér egy 800 méter hosszú kifogástalan talajú füves reptér az erdő közepén, amelynek még - a reptér frekvenciájára állított rádió adógombjának folyamatos nyomvatartásával - ki-be kapcsolható világítása is van. A klubnak van egy kis hangárja, ott tartják a Pipereket, a fűnyírotraktort és az elektromotoros villát (hogy egyedül se legyen gond a repülők mozgatása). A hangár mellett egy kedélyes kis házikóban van a klubszoba, egy tip-top kis ikea-konyha, elsősegély-nyújtáshoz is felszerelt mosdó, és a felkészülő szoba. A reptér a második világháborúban állítólag titkos katonai bázisként funkcionált. A megmaradt barakkokban alakítottak ki szobácskákat, és fürdőszobákat. Szerencsénk volt, éppen akkor semmilyen csapat nem táborozott ott, ezért belakhattuk az egészet. Hantosi Pali és Feri befuvarozott minket Sjöbóba, ahol bevásároltunk reggelire, és a másnapi Midsommerdagen-ebédre. Este elégedetten nyúltunk el a parancsnoki nappaliban, és 11 óra után, még szinte nappali világosságban tértünk nyugovóra.

         Másnap, miután elintéztük az autóbérlést, elkezdtünk készülődni a napfordulói ebédre. Házigazdáink gondoskodtak a friss barna kenyérről, a krumpliról, a tojásról és a vodkáról, mi pedig a halról. Snidlinges tejföl egészítette ki a hagyományos lakomát, melyet a klubelnök és a felesége egy kis énekléssel is feldobott. Dacára annak, hogy vodkát csak mi ittunk. A klubról is megtudtunk egy-két dolgot. Például hogy ők is szerveznek országjáró túrákat, és hogy hajókat szoktak fotózni a parti őség felkérésére.

         Délután nekivágtunk, hogy felhajtsunk egy jó kis Szent Iván éjszakai bulit. Első körben Malmőt céloztuk meg, de ott csak az U21-es foci vb miatti felhajtást és egy magyar turista buszt találtunk. Ha már ott voltunk, kisétáltunk a partra. Az út egy romantikus parkon keresztül vezetett, amit teljességgel birtokba vettek a libák. Ott voltak mindenütt és baromfi-óllá változtatták még a járdákat is. Erősen figyelni kellett, hogy hova lépünk. A partot egy óriási kutyafuttató és egy futurisztikus kinézetű, elcsavarodott toronyház uralta. Na és persze a híres Oresund híd, amely Malmőt és Koppenhágát köti össze úgy, hogy közben félúton bemegy a víz alá. Bulit nem találtunk, így hát mentünk tovább Koppenhágába. Izgalmas élmény volt átkelni a hídon, különösen úgy, hogy az egyik oldalon sütött a nap, a másikon pedig tornyosultak a zivatarfelhők. Az eső végül a Tivoliban, Koppenhága híres vidámparkjában ért utol minket, de ez igazából se minket, se az ott tolongó több ezer embert nem zavarta. A Tivolit 1843-ban adták át, és azóta is sikeresen megőrizte a hamisítatlan, sokszínű, XIX. századi vursli-hangulatot. Valójában nem csak egy egyszerű vidámparkról van szó (bár állítólag Walt Disney is innen vette Disneyland ötletét): Indiai mesepalotától a kínai színházon át a csupa üveg virágházig rengeteg látnivaló kápráztatja el az idelátogatót. Direkt napfordulós buli itt sem volt, de ettől függetlenül jól éreztük magunkat és csak estefelé indultunk haza. Mielőtt hazaértünk - biztos ami biztos - tettünk egy pár kört a környéken, beköszöntünk néhány házhoz, élveztük a skandináv éjszakát. Külső szemlélőnek még akár úgy is tűnhetett, hogy eltévedtünk…

         Másnap került sor a repülős körtúránkra. A kihagyhatatlan Kristianstadt után a kedves kis kikötő, Kalmar felé vettük az irányt. Nagyon különleges időjárást fogtunk ki: kis kiterjedésű zivatarfelhők oldották a kék ég egyhangúságát, némelyikből esett, vagy egyenesen szakadt az eső, némelyik alatt pedig nyugodtan el lehetett repülni. Lentről pedig a tavak tükrözték vissza az egészet. Furcsa hogy épp Vietnám jutott egyembe róla. Már szinte hallottam a Valkürök belovaglását az Apokalipszis most című filmből. A számításunkból csak azt hagytuk ki, hogy ünnepi hétvége lévén a repterek zárva voltak. Kényelmesen le tudtunk szállni (mindkét reptér viszonylag nagy, betonos reptér volt), Kalmart viszont csak akkor tudtuk volna megnézni, ha kimászunk a kerítésen. Maradt tehát a tiszteletkör, majd irány vissza a sjöbói reptérre. Fiatal volt még a nap, ezért lementünk a közeli kis kikötőbe, Ystadt-ba, hátha találunk végre füstölt halat. A kisváros igazán aranyos volt, de füstölt halat itt sem kaptunk.

         Vasárnap Péternek és Krisztiánnak indulni kellett haza. Miután elköszöntünk tőlük, és lefilmeztük a Krisztián látványos áthúzását, nekivágtunk újra Malmőnek, mert előző nap  kinéztünk egy technikatörténeti múzeumot, udvarán egy U3-as tengeralattjáróval, amit feltétlenül látni akartunk. Eszméletlenül szűk egy ilyen tengeralattjáró. Ajtó helyett kör alakú nyílások funkcionálnak átjáróként, mint Frodóéknál a Megyében. És kábé hobbit-méretűnek kell lennie az embernek ahhoz is, hogy viszonylag kényelmesen tudjon itt létezni. Pedig normál méretű emberek szolgáltak itt annak idején, közülük néhányan még most is szeretett tengeralattjárójuk közelében maradtak, hogy mesélhessenek a mozgalmas és dicsőséges múltról a kíváncsi túristáknak. Némi meglepetést okozott, hogy a tájékoztató lapocska magyarra is le volt fordítva. Mint kiderült, az egyik volt katona magyar származású felesége által. Elidőztünk kicsit a repüléstörténeti résznél is, majd a tengerparton indultunk haza. Gyönyörűen sütött a nap, és az elmaradhatatlan szél sem fújt olyan barátságtalanul. Igazán élvezetes út volt. És ami a feltette a koronát az egészre: egy Smygehamn nevű kicsi kikötőben végre ráleltünk a füstölthal árusra, és teletömhettük a bendőnket ezzel az igazi svéd csemegével, miközben előttünk szikrázott a végtelen tenger.

         Hétfőn reggel szedtük a cókmókunkat, elbúcsúztunk a skandináv nyártól és elindultunk haza. Az SKS kezdte a sort, mert nekik még le kellett szállniuk Ronne szigetén tankolni, és a terv szerint Wroclawban találkoztunk újra. A tenger felett ezúttal jobb időt fogtunk ki, még Dánia keleti partjait is látni lehetett. Wroclawban megtankoltunk, majd nekivágtunk az utolsó szakasznak. Az időjárás sajnos itt már nem volt az oldalunkon. A felszállás után körülbelül fél órával annyira elromlott az idő (alacsony felhőzet, rossz látás, eső) hogy kénytelenek voltunk a visszafordulás mellett dönteni. Az volt a terv, hogy várunk egy kicsit, és néhány óra múlva meglátjuk, hogy mi legyen a következő lépés. Az előrejelzések tanulmányozása, és a Kálmánnal való konzultálás után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy aznap nem tudunk hazajönni. Szegény Virág Laci és Németh Zoli még bőrig is áztak amikor visszamentek a gépekhez az ottmaradt holmikért.

         Wrocláwban a szinte vadonatúj Etap hotelben találtunk szállást, és egy finom vacsora mellett, telve optimizmussal tervezgettük a másnapot. Kedden azonban a reményeink szerte foszlottak. A felhőzet besimult, kitartóan esett és egyértelműen látszott, hogy az elkövetkező napokban nem is lesz változás. Mivel az útvonalunk nagy részén ugyanilyen volt az időjárási helyzet, nem volt értelme nekivágni. Virág Lacinak mindenképpen mennie kellett aznap, ezért otthoni segítséggel összeállított egy vonatmenetrendet, és nekünk már nem volt más dolgunk, csak csatlakoznunk kellett hozzá. Budapestig csak háromszori átszállással juthattunk el, ami miatt egy kicsit aggódtunk, mert mindháromszor nagyon szűk volt az átszállásra rendelkezésre álló idő. De kijelenthetjük, hogy a lengyel és a szlovák vasutak nagyon pontosak! Mindenhova időben megérkeztünk, nem késtünk le semmit. Brnoból ráadásul kényelmes, panoráma ablakos Eurocity-vel jöttünk hazáig. Az időjárás valóban olyan volt, amire számítottunk. Szinte végig esett az eső, alacsonyan voltak a felhők és rossz volt a látás. Még egy zivataron is keresztülmentünk.

         Másnap Kálmán és Attila máris elkezdte tervezni a gépek hazahozatalát. Mint még kint néztük, az időjárás sajnos hosszabb ideig nem bizonyult bíztatónak. Szombaton reggel Farkashegyen gyülekezett egy kis csapat, hogy hazahozzák a gépeket Wroclawból, de az időjárás a hegyek felett most sem ígérkezett megfelelőnek a repülésre. Ezért csak Érsekújvárra ment ki Kálmán Üveges Bandival és Attilával a szlovák repülőklub vezetőjének meghívására, hogy az általuk szervezett repülőnapot megnézzék.

         A következő hét közepén már jó időt ígért a meteorológia, a délutáni órákban némi zivatar kialakulásának lehetőségével. Szerda kora reggel a Juventus elindult, hogy hazahozzák a gépeket. Az út zavartalan volt egészen a Cseh határig. A hegyek lábától egészen Ostraváig alacsony felhőzet felett kellett elrepülni, de onnantól már jó idő volt. Wroclawban gyors tankolás és fizetés után, külön-külön indultak haza a gépek. Ostrava után a Szlovák határ előtt, azonban megint zivatar felhők állták útját a kis csapatnak. Némi körözés után összeszedve a gépeket elől a Kiló Sierrával elindultak keleti irányba, hogy egy másik belépőponton keresztül folytassák az utat, de az újabb zivatar felhők miatt erre sem lehetett tovább menni. Végül két CB és a hegyek között egy világos foltot megcélozva sikerült Zilina felé egérutat nyerni, is innen némi vitorlázó repülőgép kerülgetés után hazarepülni a gépeket.

 

Egy kisgépes túrában az időjárás sajnos mindig döntő tényező marad. Most nem alakult minden a tervek szerint, de a fontos az, hogy végül mi is és a gépek is szerencsésen hazaértünk. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy az új környezetben, az új helyzetekben mindannyian rengeteget tanultunk. Csodálatos, különleges vidékeket láttunk, megismerhettünk egy másik kultúrát, olyan reptereken szálltunk le, ahol nagy valószínűséggel előttünk magyar gép még nem járt. Bízom benne, hogy mindannyiunk nevében mondhatom, hogy megérte elrepülni Svédországig, akik pedig most nem csatlakoztak hozzánk, azok gondolják meg a jövőben, persze csak akkor, ha egy ilyen jó buliból nem akarnak kimaradni.

 

Tóvári Edit

 

 

A túráról készült képeket itt nézheted meg.